1.

2. Felcsíki Lassú Csárdás

(intro)

3. A Dudás

Égi bika, láncot szegő,
éjjel kelő, hajnalt verő,
két szarva közt, két szemével,
fényes Holdat is öklelő.

Fekete, mint éj sötétje
Tűz előtte, láng mögötte,
legbátrabbnak utat kerít,
forgandó szél húz fölötte.

Hej, lidércek mulatságában,
fekete kecske zsákjában
megszólaló, bűbáj-tevő,
ürdüngök-fújta dudában.

Ott kell annak pokolvártán,
ármányos közt ember, árván,
nádsíp szavát, ím, tanulni,
bűbájolni a dudáján.

,,Hő, kiáltok, hő, kiáltok!
Járva járjon, fogva fogjon!"

Aki dudás akar lenni
Pokolra kell annak menni
Ott kell néki megtanulni,
Hogyan kell a dudát fújni.
Ott is csak úgy fújja, fújja,
Benne van a világ búja.

4. Tündérkert

Bánat, bánat, de megettél,
mennyit a földbe nem tettél,
be jobb volna, odatennél,
csak a búval ne értenél.

Meg kell a búzának érni
mert minden nap új szél éri,
el kell a szívemnek fogyni,
mert minden nap új bú éri.

Erdő, erdő, de magas vagy,
szülőhazám, de messze vagy,
ha az erdőt levághatnám,
határidat megláthatnám.

Mikor haz'ol elindultam,
szívem is volt, nem búsultam,
határimat meghaladtam,
szívem se volt, úgy búsultam.

Otthon voltál, otthon lész,
ahol csak jársz, merre lépsz,
Kék hegyek, ha nyílanak,
lássa ég is: hazaérsz.

Hazatérsz, tovább nem mégy,
ember voltál, ember légy
Kék hegyek, ha nyílanak,
otthon vagy, tovább nem mégy.

5. Napom, Fényes Napom

Árva ősök árva sarja,
nem maradott föld, se ház,
ételem, mint ég akarja,
s majd az Isten felruház.

A kék égnek volt rám gondja,
éltem, mint réten a fű,
bús dalom, ha éhség rontja,
jó ágyat ád zöld mező.

Vármegyének bősz szolgái
énrám vasat ütöttek,
csahos kutyáknak falkái
Tőled is elkeríttek.

Napom, Napom, fényes Napom,
eljövél, megsegítél,
rossz törvény-búsít, ha hagyom-
igából felderítél.

Szálljon dal, nyíljon az égre fel hajnalvirág
Jöjjön, melegével a világot ölelje át
Bánatos szívem fogadd most be,
talpalatnyi földbe, én hazám,
csendes álmot ígértél, jó anyám..

6. Napisten Hava

Nem fénylett még nap, se hold, sem csillagok,
Hideg volt a föld, és sivár, üres pusztaság,
Vad sem verte fel az éjnek menedékét
Nem bolygatta meg senki-semmi az Isten Atyát.

Elbúsult fenti égi csarnok-palotában,
szólni vágyott Mindenek Ura, Ős-Öregisten,
könnyéből szórt éji égre csillagokat,
mosolyából nap lett meleg, és fény a hideg égen.

Égbolt széléből letört lám, egy darabot
vele formázta meg a szóval szóló gyermekét,
vízben hallal, erdei vaddal táplálta,
s neki adta végül csillagok fénye, tűz melegét.

Dal szólalt meg, szél-virágok muzsikája,
nyár jött, édes, egekig érő szava-násza.
Így lett gazdája pusztának-rónának,
Aranyos Szegletnek, e világ szép Hajnalának.

Ott ül, fényes égi trónján
Nap Atyánk balján, Hold Anyánk jobbján
nevetése széllel indul, velünk sír, ha könnyünk csordul,
áldj meg a Régiek szaván..

7. Julianus Útja

Az én uram, jó Béla király
így szólt hozzám fényes palotában:
Messze tekintek, el napkelte iránt,
tudnom kell, hogy állunk népünk dolgában!

Hallottam hírét régi magyaroknak,
kunok hírét hozták vitézségüknek,
Őseink földjén ott helyben maradóknak
vélük vége lehetne az szükségüknek.

Eredj, hát, hű, fiam, jó Julianus,
készülődj, s útra kélj, néhánymagaddal,
találd meg országuk, hol, s mivel határos
és az Magyar Királyság szóljon szavaddal!

Hosszú, és nehéz út, kínokkal telve,
pusztítá társakat, kard, idő, láz.
Éjjel ls nappal, sivatag porát nyelve,
a délibábot kergető négy barát.

Hősi, vitéz, harcos népek
földjük tágas, bő rónaság,
mint madár, szabadként élnek,
s nem feledék az Ősök dalát.

Folyók vizén, tisztásokon,
kelő Napnak áldozának,
egy vérükből, testvér, rokon,
és tudták, ránk találnak.

8. Puszta Föld

Hetvenkedve erejével,
tarjagos, bősz főurak,
rimákkal, föld szemetével,
honi méltóság így mulat.

Igricekkel, regősökkel
övre ezüstös tükörrel,
külhonba forgott szakáccsal,
zeneszóval, muzsikával.

Öregebbje bortól kába,
fiatalja asszonyt-hajtó,
birtoki mindnek országa,
senkinek fejet nem hajtó.

Legnagyobb részt hadba se száll,
röhögé csak vérem kardot.
,,Király, mit főzött most: övé,
vívja meg maga a harcot!"

Fényes sereg állt fel mégis.
Felállt, s magát sánccal zárta.
Szekértábort láncra kötve,
Győzelemre, vagy halálra.

Erős tábor lett a veszte,
erős tábor, és széthúzás.
Elmaradottakból új had kitelne,
így veszett vérbe az ország.

Vérlángban a hajnal ködje, bíbor fénnyel kel a Nap.
Seregeknek út-erődje, honra rontó áradat.
Az hadak színét találja vérbe fúlva pirkadat,
fuss, király, véled az országnak reménye, védd magad!

9. Hunyadi És Kapisztrán Nándorfehérvári Diadaláról (Saltarello)

Keresztény Kapisztrán János, ferences barát
bús Magyarországba indult, hallván sok baját,
hallván rút széthúzásokról, sok békétlenségről,
hallván szorongatott népének nagy veszedelméről.

Inkább kőhalommá rontott, hajdan erősség
körbezárva, s kínnal tartva, de halálig védték.
Ország híres kormányzója kardot, páncélt ölt,
S Hunyadi– hadnépével az ostromlott várra tört.

Jó Hunyadi és hős Kapisztrán, vezesd a fegyverünk,
diadalunkat hozza el éj, vagy itt ér a végzetünk
három bősz ostrom, aláhulló zászlós vitéz,
óvd meg, Uram, az nemzetünk!

Keresztény Kapisztrán János, ferences barát
bús Magyarországon járván, látta sok baját,
látta rút széthúzását, sok békétlenségét,
és
megsegítésére tette fel a maga életét.

Bátor volt, igaz a harcban, ezrek itták szavát.
Szent históriákban élő, maga is szent barát.
Paraszti hadak élén, puszta kereszt kezében,
s nagy diadalt aratott hű népe az Úrnak nevében.

Jó Hunyadi és hős Kapisztrán, vezesd a fegyverünk,
diadalunkat hozza el éj, vagy itt ér a végzetünk
három bősz ostrom, aláhulló zászlós vitéz,
óvd meg, Uram, az nemzetünk!

10. Hírhozó

Közönynek, bűnnek tengerén,
haló fajta, lobbanó remény,
menedéket nem kívánok, és
nem hajt már a vér,

vele még nem elég az áldozat,
szeme ég, feledék ma álmokat,
tavaszra nyár jő, nyárra tél,
s ébred majd a vér.

Gyilkos ősök beteg gyermeke,
sárral élő korcsok éneke,
hálátlan-hazátlan szavát,
ha éneklik a fák,

elhal minden, mi hív, igaz,
burjánzik a dudva, nő a gaz,
hazám lesz akkor is, ha fáj,
ha nem jő többé nyár.

Tűnő por, elmúlt kor, egy
jobb világ nevelte ember,
úgy élt, lám, mint a gyermek, aki
gyávának lenni nem mer,
úgy dobta oda életét,
mint akinek minden mindegy már,
értünk, kései maradékért
vállalta, mi jő, mi vár.

Míg velem a csengő szó,
jó anyámtól útravaló,
míg értem a föld dalát,
addig nem félem az éjszakát!
Nem árthat, nem üldözhet el,
dalomra lesz, aki majd felel,
míg velem a szóló szó,
lesz majd mindig Hírhozó!

11. Borivók Éneke

Adjon Isten szekeret,
A szekérnek meg kereket,
Üvegemnek feneket,
Abból iszom eleget.

Még a hírit elviszik,
hogy a magyar bort iszik,
pedig terüngettét,
nem itta meg az eszét.
Ha megittam jól tette,
talán megérdemlette!

Jó bor kell a magyarnak,
széna abrak a lónak.
Bort iszom én, nem vizet,
Ez vidámít engemet.

Ihaj, kincsem, galambom,
nincsen gatyamadzagom,
mert egy szajha az éjjel,
a fogával rágta széjjel.

Addig élek, amíg élek,
Míg zeng bennem a lélek,
zeng a lélek, zeng a szó,
zeng a szerelemajtó.

Ez a legény olyan szép,
Mint a három lábú szék,
de csak azért olyan szép,
három lábú, mint a szék!

Adjon Isten minden jót,
Diófából koporsót,
Boszorkánynak lapátot,
vak koldusnak kabátot!
Járjad, lábam, járjad most,
nem parancsol senki most,
ha parancsol valaki,
ott az ajtó, taszítsd ki!
Amit várunk, legyen meg,
mitől félünk, mentsen meg,
Jobb időt, mint tavaly volt,
Adjon Isten minden jót!

12. A Juhászlegény Balladája

Szép sarjú juhászlegény őrözgeté
végtelen sok johát, ezer báránykáját,
aós amint őrzé, nagy szívvel keríté,
fúja, fúvogatja mindig furulyáját.

Zöld mezőben szerte, nagy határnyi réten,
legelészik rajta néztelen sok nyája.
Szép fehér juhászlegény el sosem búsula,
míg szeretője dalát fújja, fúddogálja.

Amott jövend három gonosz disznóőrző,
csizmában a késük, övükben a balta:
,,Adjon Isten víg napokat, szép juhászlegény,
éles késeinkkel sok johod add el nékünk ma!"

Nem adom el, még egyet sem, nem eladni vagynak,
kedvesem ma este vár, hogy rovást együtt tesszük!
,,Ha nem adod szép szerént, mit kérünk, juhász,
éles késeinkkel mink bizony fejedet vesszük!"

Ha fejem veszitek, szép piros véremet,
temessetek báránykám jászlába engemet,
kisebb furulyámat megbúsult fejemhez,
nagyobb furulyámat lábamhoz tegyétek!
Ha felülről fú szél, mindig fúddogálja, s
ha alulról fú szél, fújja, fúddogálja,
békén nyughatnék immár,
kedvesem dalát, ha fújja, az vigyáz majd rám!

Lovam haját lefelé fújja a szél,
köszönöm, rózsám, hogy eddig szerettél,
s azt is igen, hogy engemet megvettél,
hogy nálamnál szebb szeretőt kerestél.

Adjon Isten szebbet, s jobbat nálamnál,
nekem pedig csak olyat, mint te vó'tál!
Adjon olyant, kinek lova, szekere,
egyen meg a keserűség mellette!

13. Gyimesi

(outro)